Egyszer eljön az a pillanat, amikor már élni sincs kedved. Még a levegővétel is nehézzé válik. Mintha szüntelenül szorítaná valami a mellkasod egész álló nap. De nem tehetsz ellene semmit és csak két választásod van: feladod, vagy küzdesz ellene. Általában a második mellett döntök, de most... úgy érzem, belefáradtam már abba, hogy mindig csak tűrjek és tűrjek.Ne reagáljak teljes gőzzel mások bunkóságára. Ne viselkedjek úgy, mint másfél éve: ami a szívemen , az a számon... Elég volt. Mindig azoktól kapom a legnagyobb pofonokat, akiktől nem várnám.Mert az élet ilyen. Minden egyes boldog pillanatot visszakövetel magának.Mindegyikért szenvedéssel, fájdalommal, könnycseppekkel fizetsz.Legyen szó egy barátról, aki egyszer csak elfelejt, cserbenhagy, túl önző lesz. Vagy beszélhetnék a szülőkről. Egy sérthetetlen kép lebeg a szemem előtt mikor róluk van szó, majd birtokába kerülök egy információnak, és már nem is szeretnék olyanná válni, mint ők. Mert ők sem tökéletesek... Ilyen a hirtelen jött figyelem.. Évekig egyedül voltam... És most az egyik akadály a távolság lenne, ha nem derült volna ki, hogy a srác kicsit őrült (volt?). A másik pedig egy fiú semmiből előtörő bunkósága és sértődékenysége. Igaz, vele nem számítottam többre, de nem is az fájt, ahogy viselkedett... hanem megalázta, megbántotta a barátnőmet, és tönkretette a szülinapját! Ez azért nem semmi teljesítmény , valljuk be. És nem hogy beismerte volna a hibáját, inkább mindenki mást okolt, és megsértődött az egész bandára, aki a Diát akarta ünnepelni. De tessék csak. Legyenek nagyképű gyökér barátai, szerezze meg a könnyen kapható önző lányt, és legyen vele boldog. És most tényleg nem fogok gyűlölködni vagy utálni akárkit. És ennek csak egy oka van: A karma egy ribanc! ;)
