Idő hiányában

Kész, vége! Elegem van! Komolyan mondom, nem hagynak élni! Nem, nem reagálom túl, majdnemcsak megfojtanak!
Nem elég az, hogy most kezdtem a gimit, bejárós vagyok, a buszom fél hétkor indul, így héttől órakezdésig ott dekkolok félkómában, napi 7-8 óra után szintén a buszra való várakozás miatt ötre érek haza ha nem késik az az ócskavas,utána nagynehezen hazabaktatok a húsz kiló körüli táskámmal, tanulok másnapra, és még én vagyok elhordva minden semmirekellő lusta trehány gyereknek! Hogy nem segítek itthon, mindenért veszekedni kell velem, miért nem mosogatok el magam után , stb stb... És akkor másnap reggel miért vagyok olyan mint egy zombi, miért nem aludtam el időben? Vajon miért?! Attól még, hogy a szüleim, nem vagyok a tulajdonuk... Fiatal vagyok , most kéne megélnem a legjobb éveimet, önfeledten nevetni, a barátaimmal hülyéskedni, felszabadultan jókat sétálni, megtalálni a szerelmet, egyszerűen csak kihasználni az életet... De nem, ez nem lehetséges, mivel még "kicsi vagy!" ... Persze a tizenkét éves húgomnak könnyű élete van... Nem tanul semmit, egész nap tévézik és fociedzésre jár, "pasizik" ! Már ha azt a gyereket egyáltalán fiúnak lehet nevezni... Furcsa egy lény, az biztos.De nem ez a lényeg, tőle nem követeli a házimunkát, nem neki kell vigyázni a kishúgunkra.. Akit persze imádok, egy imádnivaló hat éves kislány, de szükségem van magánszférára! De ezzel minden velem egyidős így van, nem? A korral jár? Vagy mi? Ezaz ajándék a sok pattanás mellé? Nem is tudom... Nem értem már ezt az egészet, de komolyan... Elviselhetetlen!
De nem is az a gond, ha megkérnek valamire... Tudom, hogy a szüleim rengeteget dolgoznak, és csak értünk teszik... De könyörgöm! Az össz kommunikációnk az mind veszekedés! És nem mindig az én hibámból! Ahhgrrr... Főleg kedves édesapám... Másokkal mindig kedves, aranyos, itthon pedig semmi sem jó neki, csak veszekedni tud... De a két húgom persze imádja...
Mindegy, nekem marad a zene, és mostmár az írás. Legalább ilyenkor kicsit lenyugszom, visszanyelem a könnyeim, nem kiabálok. Elfojtom az érzelmeim. De egyszer csak robbanni fogok... Tudom, hogy ez hamarosan bekövetkezik, már érzem... De nem feleselhetek a szüleimmel, mert akkor tiszteletlen vagyok... Attól még, hogy ő felnőtt, miért nem nyilváníthatom ki a véleményem? Ez egy elgondolkodtató kérdés... nagyon is az... És egy ugyan így a többi felnőttel szemben. A szüleim tisztelettudónak és illedelmesnek neveltek, így még hatodikban akkor sem szólalhattam meg, amikor egy kisebb balhé történt az egyik osztálytársammal. A szüleim jót mosolyogtak, hiszen a gyerekek veszekednek. Ők nem avatkoztak bele, de a lány édesanyja eljött, leordította a fejemet, megalázott az osztály előtt a semmiért, hazugságokat vágott a fejünkhöz.És nem szólhattam. Csak csendben ültem, és nyeltem a könnyeim. Hiszen mit mondhattam volna? Ön hazudik?! De ez is elég gáz, hogy egy felnőtt egy tizenegy éves lánnyal így beszél, így viselkedik, mikor nem akart senkit sem bántani szándékosan. Istenem, ez egy gyerekek között zajló vita volt! És nagykorú anyuka létére elfordítja a fejét az utcán , nem köszön vissza, ha meglát...Anyukámék tudták, hogy meg tudom oldani a problémát. De ez az analfabéta mégis beleavatkozott Nem szabad ilyen kis dolgoknál megakadni. Jönnek majd annál nagyobb gondok is, mint összeveszni a "barátnőddel". Nem az a legrosszabb eset, ha összeszólalkozol valakivel. Az élettől akkora pofonokat fogsz kapni, hogy nem is gondolnád; már most rájöttem, hogy tele van kétszínű emberekkel a környezetem. Sok magamutogató, nagyképű majom. Sőt, kaméleonok. Így hívjuk őket a barátnőmmel. Nem vagyok az a visszahúzódó típus, így mindig az illető szemébe mondtam a véleményem, nem a háta mögött beszéltem ki.Talán ebben különbözhet a felnőtt kortól ez az időszak? Hogy a felnőtteknek  fékezni kell magukat, nem járhat el csak úgy a szájuk? Vagy bölcsebben állnak a dologhoz?Előveszik a buddha énjüket? De a mi problémánkat csak mosolyogva megoldják, tanácsot adnak... Egymással viszont már azon is össze tudnak veszni, hogy egyikőjük elfelejtett zsepit hozni a boltból...Olyankor hol marad a Bölcs Buddha énjük?  Nem tudom... Egyszerűen nem tudom megérteni.
Részben ezért tisztelem a szüleimet. Visszagondolva az első sorokra, eltúloztam a dolgot, mert tudom, hogy úgyanúgy szeretnek mind a hármunkat, ha magamba nézek tudom, hogy segítenem kéne nekik, mivel mind a ketten éjt nappallá téve dolgoznak; értünk. Hogy midnenünk meglegyen. Ennek hála semmiben nem szenvedek/szenvedtem hiányt , sokat tesznek értem.. De néha azt gondolom, nem kell a drága telefon, a szép ház, semmi... Csak egy kis időt, szeretetet szeretnék tőlük... Hogy legyen idejük egyszer együtt röpizni, sétálni, biciklizni... De túl elfoglaltak... Csakhogy az elmúlt éveket nem hozhatja már vissza senki és semmi, a megkeresett pénz sem.